Hogy volt...

Három hetünk volt gondolkozni, átalakítani a terveket, mi is lenne, hogyan csinálnánk, ha ketten érkeznének, egy helyett. Új autó, költözés, ikres hasznos dolgok böngészésével teltek a napok. Beletörődni, hogy el kell engedni az otthoni háborítatlanságot, a tökéletes szülést, amit a lánykámnak köszönhetően már átélhettem, nem volt egyszerű, és mire éppen sikerült el is érkezett a tegnapi nap.
Kilenc órára volt időpontom, ami előtt hét perccel kaptam egy sms-t, hogy csak fél tízre érkezzem, mindezt akkor, mikor már az ajtóban álltam fél órája... így indultunk. Aztán az orvos rögtön kiengesztelt, mert az első kérdése az volt, ugye időben értesítette, hogy késni fog, mert direkt szólt az asszisztensnek. Ráadásul V-át behívta a vizsgálatra és végig türelemmel magyarázott a nagyon nyűgös lányomnak.
Az egyik petezsákban megtalálta a szépen fejlődő, tökéletes mérettel rendelkező, pulzáló szívű babát.*
Míg a másik hiába nőtt, anno öt mm-es volt, most tizenhárom, nem látott benne semmit sem.
Vegyesek az érzéseim, hiszen már én is kezdtem beleélni magam (az apjuk teljesen), hogy nem egyedül érkeznek hozzánk. Viszont meg is könnyebbültem, mert nem lettem volna felkészülve a két gyerekkel járó többlet munkára, hogy kórházba menjek, sok napig távol a gyerekektől.
Most, ha minden szépen halad, megint megpróbálkozhatom a tökéletes szüléssel (ma este megyünk is az osz infóestre)... addig még sok minden vár ránk, egy kis védőnő/gyerekorvos szemlélet formázással kezdve.

Négy hét múlva a tizenkettedik heti uh, aztán nőgyógyász látogatás, de addig is a szokásos kör elkezdése: védőnő, háziorvos, vérvétel. Jövő héten pedig Születés Hete lesz nálunk is, és ez amiatt izgalmas, mert én vagyok az egyik rendező.

* M. csalódott, mert ő két babát szeretett volna, de ezek után akkor az az egy fiú legyen. Ahogy megláttam a képernyőn az első gondolatom az volt, hogy fiú, meglátjuk nem sokára.